POPPER PÉTER

A belső utak könyve

Harmadik, átdolgozott, bővített kiadás

***

Pertorini Rezső emlékének

***

„Táncolni kell, Uram!

A zene majd csak megjön valahonnan...”

(Kazantszakisz: Zorbász, a görög)

***

© Popper Péter, 1981.

***

Kiadja a Relaxa Magyar-Német Innovációs Kft.

ISBN 963 02 8572 X


Popper Péter: A belső utak könyve

Tartalomjegyzék:

Előszó helyett 6

Miért és hogyan keletkezett ez a könyv? 9

A bölcsesség kezdete* 18

Alapgyakorlatok 19

Első fázis 20

Második fázis 20

1. A gondolkodás összpontosítása 21

2. Az akarat fejlesztése 22

3. Önuralom az érzelmek kifejezése felett 23

4. A pozitívumokra való beállítódás 24

5. Az ítélkezés elfogulatlansága 25

Ming Liao Ce utazásai* I. Az elkívánkozás oka 27

Az önkontroll és az emberismeret elmélyítése a figyelem és az emlékezés

fejlesztése útján 30

1. A spontán megfigyelés ellenőrzése és fejlesztése 32

a) Tárgyak megfigyelése 32

b) Tárgycsoportok megfigyelése 32

c) Komplex jelenségek megfigyelése 32

d) Ember külső megjelenésének megfigyelése 32

2. A szándékos megfigyelés és az emlékezés fejlesztése 34

a) Megfigyelt tárgyak felidézése 34

b) Emberi arc felidézése 34

c) Emberi mozgás felidézése 34

d) Emberi hang felidézése 35

3. Saját viselkedésünk megfigyelése és felidézése 35

a) Saját arckifejezésünk felidézése 35

b) Saját hangunk felidézése 36

c) Saját viselkedésünk felidézése 37

A figyelem és emlékezési gyakorlatok hathetes ciklusának ütemezése 37

Ming Liao Ce utazásai II. Az utazás módja 40

A nap ápolása 42

1. Reggel. A nap kezdetének ápolása 45


Popper Péter: A belső utak könyve

2. Napközben. Egy fél óra, ami csak az enyém 46

3. Esti visszapillantás. A nap befejezésének ápolása 46

Ming Liao Ce utazásai III. Nagy magasságokban 49

Az érzelmi egyensúly megteremtésének előgyakorlatai 51

A dinamika törvénye 53

A transzformáció törvénye 54

A transzponálhatóság törvénye 54

A legkisebb ellenállás törvénye 55

Az energia megosztásának törvénye 55

1. Rendteremtés a különböző fontosságú érzelmi reakciók között 56

2. A szerepcserék gyakorlata 56

a) A gyakorlat első fázisa 57

b) A gyakorlat második fázisa 57

c) A gyakorlat harmadik fázisa 58

3. A szembefordulás gyakorlata 59

a) A gondolati úton való szembefordulás 59

b) Szembefordulás a valóságban 60

Ming Liao Ce utazásai IV. Vissza az emberiséghez 62

A koncentráció 68

1. Bevezető gyakorlatok 69

a) Első gyakorlat 70

b) Második gyakorlat 70

c) Harmadik gyakorlat 70

2. Koncentrációs gyakorlatok 71

a) Koncentrálás pontra 71

b) Koncentrálás elképzelt pontra 71

c) Koncentrálás tárgyra 71

d) Koncentrálás elképzelt tárgyra 72

e) Koncentrálás visszatükröződő fényre 72

f) Koncentrálás elhaló hangra 72

3. Koncentrálás absztrakt tartalmakra 73

a) Koncentrációs tartalmak az életvezetés problématerületéről 74

b) Koncentrációs tartalmak az emberi kapcsolatok problématerületéről 79

c) Koncentrációs tartalmak a szorongások, félelmek és bűntudatok

problématerületéről 83

Ming Liao Ce utazásai V. A menekülés filozófiája 87


Popper Péter: A belső utak könyve

A meditáció 92

1. A meditációra alkalmas pszichés állapot létrehozása 95

a) A környezet 95

b) Testi feltételek 96

c) Attitűd és pszichés állapot 96

2. A meditáció bevezető gyakorlatai 97

a) A testhelyzet 97

b) Gondolati masszázs 97

c) A pszichés ellazulás 97

d) A meditáció hatása 98

Rövid utószó 100

Tájékoztató irodalom 102


Popper Péter: A belső utak könyve


Popper Péter: A belső utak könyve

Előszó helyett

elmondanám, hogy 10 éves koromban apám elvitt Selva Raja

Yesudianhoz, aki gyerekszemmel is rendkívül vonzó, Madrasból származó indiai

volt, és akkoriban Budapesten élt és dolgozott mint jógamester. Attól kezdve úgy

éreztem, hogy valami szellemi közöm van Indiához, és minden valószínűtlensége

ellenére egyetlen percig sem volt kétségem abban, hogy amikor eljön az ideje, el

is fogok jutni oda. 1971-ben láttam meg először Indiát, ahová 1979-ben újra

visszatértem. Első alkalommal a jóga vonzáskörébe kerültem, a Delhi mellett

működő Vishvayatan Yogaashramában, Swami Dhattetreya bramhacsári

tanítványaként, majd nyolc év múlva, Bangaloréban a buddhizmussal kerültem

kapcsolatba Sri Acharya Buddharakkita Theyra csöndes útmutatásai segítségével.

Mindeme hatásokat nagy belső nyitottsággal vettem fel magamba, azzal a biztos

tudással, hogy európai vagyok, az is maradok, és eszembe sincs hazámba

visszatérve egy sok ezer éves távol-keleti kultúra és bölcselet külsőségeit

utánjátszani. Meggyőződésem, hogy aki nem találja meg saját szellemi útját

abban a kultúrában, ahová született, az a világ más tájain sem fogja meglelni.

Hazatérésem után nagyon szerettem volna egy igaz könyvet írni arról, amit

átéltem, méghozzá úgy, hogy kiderüljön belőle a számomra legfontosabb

végkövetkeztetés:

Minden út jó, ami elvezet valahova. Zsidóság, kereszténység, iszlám,

hinduizmus, buddhizmus, taoizmus – és még sorolhatnám az emberiség

világmegértési törekvéseit – mind ugyanazt tanítják, csak egy más kultúra más

nyelvezetén, más szempontokat helyezve előtérbe, a szellemi fejlődés aktuális

igényeinek megfelelően.

Neki is fogtam a könyv megírásának, de rövidesen elakadtam. Hamisnak

éreztem azt, ami a papírra került. Bánatomat elkeseregtem egy muzsikus

barátomnak, aki elgondolkozott, majd azt mondta:

– Tudod én is jártam már úgy, hogy készültem egy darabra, és nem szólalt
meg bennem. Én ilyenkor nekiállok „technikázni”. Tökéletesen kigyakorlom a

darabot. És nemegyszer azt tapasztaltam, hogy munka közben életre kelt, amit

csináltam, és bennem is megtörtént az, ami a hangszeren. E tanácson

eltöprengve megírtam „A belső utak könyvé”-t, vagyis az önfejlesztés „technikai”

gyakorlataiból annyit, amennyit egy európai ember számára napi hajszoltság

közepette is megvalósíthatónak éreztem. E könyv akkor úgy látszik valamilyen

hiányt pótolt, mert nagy példányszámban két kiadást ért meg s azóta újra


Popper Péter: A belső utak könyve

„hiánycikk”. Ugyanez lett a sorsa német nyelvű fordításának is.

Az eredeti könyvet helyenként kiegészítettem és átdolgoztam. Mi változott?

Egyrészt gazdagodtak az ún. koncentrációs tartalmak, másrészt a gyakorlatok

leírásának szárazságát enyhítendő, az egyes fejezetek közé mesterkedtem egy

számomra kedves taoista mese részleteit. Több lett hát benne a filozófia, az

életbölcselet.

A „technikázás” ötlete bevált. Végül is fél évtized múlva megírtam az „indiai

könyvet”, ami 1990 tavaszán jelent meg „Az önmagába térő ösvény” címmel.

Eredetileg alcíme is lett volna a könyvnek: szabad lélektani játék a keleti

emberismerettel, önmagammal és az olvasó elméjével. Az alcím végül is

elmaradt, de annyit mégis el kell mondanom, hogy ennek a könyvnek a

megírásához nyitották a belső utat a „technikázás” gyakorlatai.

Figyelmeztetnem kell az Olvasót, hogy szerintem az ember valódi erkölcsi és

szellemi fejlődése semmiféle gyakorlati hasznot nem hoz az ember életében. Nem

tanít meg arra, hogy kell karriert csinálni, sok pénzt keresni, vagy sikereket elérni

a szerelemben; nem véd meg a betegségektől, nem teszi könnyebbé az életet.

Sőt nehezíti az ember életútját, nemegyszer megmosolyogni való „balekot” formál

az emberből. Igaz, Assisi Szent Ferenc valami olyasmit mondott, hogy a balek a

leggazdagabb: százszor is ki lehet fosztani és még mindig van miből!

Búcsúzásképpen pedig mindenkit óvok attól, hogy ezekből a „gyakorlatokból”

lelki kényszert, a mindennapjait nehezítő rítust kovácsoljon a maga számára.

Nagy tekintélyre hivatkozom, Buddhára, aki megrémült, amikor észrevette, hogy a

tanítványai nem tudnak elszakadni a Tantól, s valamiféle dogmatikai rendszert

építenek fel belőle. Ekkor mondta el a tutajról szóló hasonlatát:

Egy ember hosszú vándorútján, ahol mindenféle veszélyek környékezik, egy

széles, mély folyóhoz ér, amelynek túlsó partja nyugalmas és békés. Át szeretne

jutni, de a megáradt örvényes folyón átúszni reménytelen lenne, nincs sem híd,

sem gázló, sem csónak. Mit tesz ez az ember? Nyilván fatörzsekből, nádból,

ágakból tutajt eszkábál össze, és annak segítségével átevickél.

Vajon okosan cselekszik-e a továbbiakban, ha így gondolkozik: ez a tutaj

nagyon jó szolgálatot tett nekem, segítségével átértem a túlsó partra. Ezért el nem

hagyom sohasem. Ezzel a hátára emelné a tutajt, és annak a súlya alatt

görnyedve indulna tovább az útján.

Hadd idézzem a továbbiakban szó szerint:

„Ugyanígy, szerzetesek, a tutajhoz hasonlóan tanítottalak benneteket a Tanra,


Popper Péter: A belső utak könyve

amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hogyha megértettétek a tutaj

hasonlatát, a helyes tételeken is túl kell lépnetek, nemhogy a téveseken.”

(Példázat a kígyóról)

1990. augusztus havában

a Szerző


Popper Péter: A belső utak könyve

Miért és hogyan keletkezett ez a könyv?

Van egy ősi mesterség: az ember önmegismerésének fejlesztése, a pszichikum

megbillent egyensúlyának helyreállítása, megzavart működéseinek rendezése –

nevezhetjük gyógyításnak is. Régen letűnt kultúrák sem nélkülözhették, a miénk

sem. Művelték e mesterséget sámánok és varázslók, vajákosok és egyiptomi

hierophantesek, álomfejtők, ördögűzők, papok, filozófusok, orvosok, próféták,

jósok és remeték. Indiában és Babilonban, a kirgiz sztyeppéken és afrikai

dzsungelekben, dél-amerikai templomvárosokban, sivatagokban, európai

falvakban és metropolisokban mindig volt egy csendes, árnyékos hely, sátor vagy

szoba, szentély, kolostor vagy jóshely, ahol két ember összeült, hogy

megbeszéljék közös ügyeiket: az egyik segítséget kért, a másik segíteni próbált. A

módszerek látszólag különbözők voltak, de tulajdonképpen más kultúra más

kifejezésmódján, más aspektusból, de mindig ugyanaz hangzott el, s visszhangzik

mindmáig: az, amit olyan pontosan fogalmazott meg a delphoi jósda jelmondata:

Gnóthi szeauton – Ismerd meg önmagadat!

A delphoicától jóslást kértek az emberek, a jövendőjükre, a sorsukra voltak

kíváncsiak. A jós azt felelte: Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat.

Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned

vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja jövődet. Változtass

magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd

fogadni sorsodat is. Ez a „gnóthi szeauton” igazi értelme. Ma úgy nevezzük:

pszichoterápia.

Más a kultúránk, más a nyelvünk, mások a szempontjaink, a módszereink, de a

lényeg azonos. Természettudományos és társadalomtudományi ismereteink sok

rejtett rugóját, feltételét és okát tárták fel az emberi viselkedés bonyolult

szerveződésének de a szubjektív emberi problémák ugyanazok maradtak. Ki

vagyok én? Hol a helyem a világban, az emberi kapcsolatok rendszerében? Miért

vagyok boldogtalan miért rossz a közérzetem, miért nem tudom kibontakoztatni

képességeimet, miért keveredem újra meg újra hasonló jellegű konfliktusokba?

Miért nem szeretnek úgy és annyira, ahogy igényelném, miért nem tudok én

szeretni, miért ér annyi kudarc és bántás? Egyáltalán, mit érek én? Miért

nyomasztanak félelmek és bűntudatok? Miért nem tudok úgy élni; mint a „többi

ember” – akik látszólag olyan könnyedén haladnak előre az élet útjain, és

négyszemközt ugyanezt kérdezik valakitől, vagy titokban önmaguktól. A kérdezés

már eredmény. Mindenesetre messzebb vezet, mint önmagunk tömjénezése és a

környezet, az „objektív körülmények” vádolása. Ez már út, amely elvezet


Popper Péter: A belső utak könyve 10

valahova. Hadd idézzem Archibald Mackleish: „J. B.” drámájából azt a jelenetet,

amikor a „peches” Sullivan vallatja a „szerencsés” J. B.-t, azaz az egykori bibliai

Jób megfelelőjét a modern Amerikában:

„Hogy tudsz mindnyájunkat lepipálni?

Van annyi eszem mint neked.

Dolgozom annyit. Éjjel ég a lámpám.”

„Csak szerencséd van” – mondja Sullivan.

„Nézz ki – mondom –, nézz ki az ablakon! Mit látsz?”

„Az utcát” – feleli.

„Az utcát” – mondom.

„Az utcát” – mondja.

„Mi másnak nevezzem?” – kérdi tőlem.

„Mi másnak nevezd?” – kérdem tőle.

„Útnak – mondom. – Valahova visz.”

„Szépek az utak” – írta Török Sándor. Különösen sokfélék az önmegismerés,

az önfejlesztés, önmagunk pszichés karbantartásának útjai. A pszichés fejlődés

sokféle útjának, az ember belső szabadságának a tiszteletben tartása

akarva-akaratlanul szembekerül napjaink túlságosan patologizáló szemléletével,

amely mértéktelenül leszűkíti a pszichés egészség fogalmát, és valamilyen totális

adaptációban, konfliktusmentességben látja a kívánatos ember-ideált: a karaktert

kikovácsoló konfliktusokat; egy ember életvezetésének időszakos nehézségeit,

vívódásait önmagával, „szabálytalan” megoldásait, boldogtalanságát nem ritkán

kezelést igénylő betegségnek minősíti.

Ismerjük a lelki élet valóban kóros zavarait, amelyek feltétlenül

pszichoterápiás, pszichiátriai, sőt gyógyszeres kezelésre szorulnak. De ne

minősítsünk minden pszichés problémát, nehézséget, kudarcot, megoldatlanságot

kezelendő betegségnek. Az önmagával vívódó, elégedetlen, helyzeteivel

küszködő ember lehet pszichésen egészséges, sőt! – belső küzdelmei éppen az

egészségéből, problémabelátásából, a változás és a változtatás igényéből

fakadnak.

Az emberi kultúra erőfeszítésből származik. A kultúrateremtő erőfeszítések

közé tartozik az ember belső vívódása önmagával, kínlódásai azon a fejlődési

úton, amelyet végigjár. Technikai kultúránk által kifejlesztett kényelmi igényeink

azonban mintha lassan átszivárognának a psziché birodalmába is.

Elkényelmesedünk önmagunk faragásában és nevelésében, ellustulunk emberi


Popper Péter: A belső utak könyve 11

kapcsolataink ápolásában, kikerüljük kényes és feszült helyzeteink megoldását. Ez

a lustaság nemcsak kompromisszumokra, szkepticizmusra, cinizmusra való

hajlandóságunkban jelenik meg, hanem általában a pszichés erőfeszítések

elkerülésében. Jobb egy-egy tabletta beszedésével erőfeszítés nélkül csökkenteni

idegességünket – mint kemény munkával végigjárni egy önismereti utat, hogy a

saját erőnkből ismerjük meg feszültségeink okát és jussunk túl rajtuk. De vajon

jobb-e? Sokkal egyszerűbb tanácsot kérni valakitől, mint vállalni a döntés

felelősségét. Azonban a mástól kapott tanács, ami egy másik ember

élményvilágából, értékrendjéből származik, vajon a saját énünktől nem idegen-e?

Vagy ezt az árat fizetjük meg inkább, csak hogy másra háríthassuk át belső

terheinket? Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást. És vég

nélkül – sokaknak és sokszor elismételve ugyanazt – panaszkodunk. Jobb arra az

álláspontra helyezkedni, hogy ugyan csináljanak már velem valamit a pszichés

„nagyhatalmak”, mint lépésről lépésre taposni ki saját hiteles utunkat – legyen az

bár olyan keskeny kis ösvény – de valóban a miénk. Jobb?

Ez a könyv nem lelki betegek számára készült. Azoknak az egészséges

embereknek szól, akik „az emberélet útjának felén” – előbb vagy később – utat

vesztettek életük és önmaguk „nagy sötétlő erdejében”; a belső elégedetlenség, a

változtatás, a fejlődés sürgető igényével nézik önmagukat, és saját erejükből

szeretnének önismerethez és önfejlesztéshez jutni. Ez a könyv az önismeret és az

önfejlesztés lehetőségeiről és határairól szól.

Bármilyen furcsán hangzik: az önmegismerés és a változtatás lehetőségének

belső előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása. Az elutasítás, a tagadás

nem lehet kiindulópontja semmilyen konstruktív megismerésnek és fejlődésnek –

csak destrukciót, rosszkedvet szül. Önmagunkon változtatni csak az elfogadáson

belül lehetséges. Nem ellentmondás ez?

Ha jól odafigyelünk a szavak valódi értelmére, világossá kell válnia, hogy az

„elfogadás” nem jelent sem belenyugvást abba amibe nem lehet belenyugodni,

sem kritikátlanságot. Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a

valóság tiszteletét, legyen az bármilyen, talán éppen olyan, hogy változtatni

akarunk rajta. Az elfogadás tehát megismerést eredményez, és éppen ezért válhat

a továbblépés kiindulópontjává. A valóság – akár saját belső valóságunk –

eltorzítása, hamis tükrözése, eleve elutasítása mindannak, ami nem felel meg

illúzióinknak, a nem odafigyelés, az előítéletek, az axiomatizált „elvek” – mind

alapvető akadályai a megismerésnek és az ember belső forradalmának.

A mai ember egyre kevésbé kerülheti el ennek a rögös önmegismerési útnak a

végigjárását. „Ilyenek vagyunk, ilyen vagyok!” – ez az egyetlen szilárd talaj,


Popper Péter: A belső utak könyve 12

amelyről fejlődésünk érdekében elrugaszkodhatunk. Hosszú ideig, amíg az ember

énfejlődése, az individuális személyiség markáns kialakulása történetileg még

csak a kezdet kezdetén tartott, egy-egy törzs, nép, társadalmi csoport

eszmevilága, ritualizált erkölcsi szabályrendszere mutatta az irányt: hogyan kell

átélni a világ eseményeit, hogyan kell viselkedni. „Törd hozzá magad az általános

eszményhez, amely elmondja, hogy milyen és hogyan él a jó mohikán, a derék

spártai stb.!” – erről volt akkor szó.

A modern ember az évezredes fejlődés során szuverén személyiséggé alakult.

Egyre kevésbé sikerül karakterétől, saját belső törvényeitől függetlenül

mechanikusan idomulnia univerzális sémákhoz. Életünk külső irányítottságának

ezek a fogódzkodói ma már alig léteznek. Saját magunknak kell kitapogatnunk

belső lehetőségeinket, és kidolgoznunk egy olyan „használati utasítást”, ha kell,

„korrekciós programot” önmagunkhoz, amely összhangban van belső igényeinkkel

és törvényeinkkel, s amellyel örömtelien tudunk élni a világban. Egyre inkább

közeledünk egy olyan állapot felé amelyet József Attila annyira pontosan

fogalmazott meg: „Az én vezérem bensőmből vezérel!”

Volt egy régi, középkori könyörgés amely valahogy így hangzott: „Ne

gondoljátok, szerelmetes feleim, hogy a sátán kívülről közelít felénk, és mi azt

mondhatjuk neki: apage, távozz! Mert a sátán mibennünk lakozik, és mi nem

tehetünk ellene semmi mást, mint hogy jó szorosan megöleljük.” A

vallásos-misztikus burokban nagy élet-és emberismeretről tanúskodó igazság

rejtőzik. Később mások is elmondták ezt, egyszerűbben és a mi nyelvünkön.

Thomas Mann megrázóan írja le a haldokló Jákob áldását. Először megáldja

valamennyi fiát, Izrael valamennyi törzsét. De az áldáson belül vannak átkozottak

is, hárman a tizenkettő közül. Ruben, Lévi és Simon emberi magatartását az

elfogadáson belül tagadja meg Jákob. Ezért bírják elviselni az apai átkot, ezért

marad meg az egész nép, mert az átkozottak is az áldáson belül vannak. Mint

ahogy a gyermekünkön is sok mindent faraghatunk, nevelhetünk, megtámadhatjuk

azt, ami nem tetsző nekünk – de csak az elfogadáson belül. Akkor egy gyerek

mindent kibír, és változik is. De ha megtagadjuk vele a közösséget, ha

kirekesztjük a szeretetünkből – akkor tönkremegy. Így vagyunk önmagunkkal is.

Miller A bűnbeesés után című drámájában Holga így szól Quentinhez:

„–... hosszú ideig minden éjjel ugyanazt, álmodtam... hogy gyerekem lett; és

még álmomban is láttam, hogy a gyerek az életem; és hogy hülye. És sírtam, és

százszor is elszaladtam, de valahányszor visszajöttem, mindig ugyanolyan rémes

arca volt. Végül azt gondoltam, ha meg tudnám csókolni, mert hát valami mégis

van benne, ami az enyém, akkor talán megnyugodnék. És ráhajoltam arra a torz


Popper Péter: A belső utak könyve 13

arcra, és förtelmes volt... de azért is megcsókoltam.

– Még mostanában is kísért?
– Néha igen. De most valahogy már megvan az az érdeme, hogy... az enyém.
Azt hiszem, hogy végül az embernek muszáj az életét a karjába vennie...”

Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk

önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat, összes fájó, kedvezőtlen,

nemegyszer undorító tulajdonságunkkal együtt. Ám ezen belül – és csak ezen az

elfogadáson belül – megkísérelhetjük, hogy – pánik és hisztéria nélkül –

változtatni próbáljunk magunkon. Önmagunk vállalása híján még a

szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan

könnyen hazudik önmagának, nem kell félnie a leleplezéstől.

A szelídségen belüli szigorúság nehéz műfaját kellene művelnünk: önmagunk

szelíd elfogadásán belül a szigorú törekvést, hogy változtassunk azon, amin

érdemes változtatni.

E könyv keletkezésének módszertani története pedig a következő. Miután

sokan eljutnak a belső változás igényéhez, anélkül hogy pszichoterápiás kezelésre

szoruló betegek lennének, kényszerűen megtorpannak a „Hogyan?” kérdése előtt.

Hol és hogyan tanulhatók meg az önmegismerés és az önfejlesztés gyakorlatai?

Vannak-e ilyen gyakorlatok egyáltalán?

Aki alaposan utánanéz, tapasztalni fogja; hogy az évszázadok, sőt évezredek

során nagy iskolái alakultak ki az önnevelésnek. Ezek az iskolák mindig az

önmegismerés kifejlesztésére alapoztak, és innét indultak el a belső átalakulások

megvalósítása felé. A probléma abban áll, hogy a tudományos igényű

pszichológia látóköréből kiesték e meglepően egzakt módszertannal rendelkező

önfejlesztési lehetőségek. A kutató pszichológus ugyanis egyre inkább eltolódott a

laboratóriumi kísérletek irányába, ahol az objektív jelenség-megfigyelés az

alapvető cél tehát szükségképpen háttérbe szorul minden olyan koncepció, amely

az introspekcióra alapoz. A gyógyítással foglalkozó klinikai pszichológus,

pszichiáter pedig szinte kizárólag a pszichoterapeuta – beteg relációban

gondolkozik.

Az önnevelés és önfejlesztés létező módszertanának megismerését továbbá

rendkívüli módon megnehezíti, hogy ezek a metodikák – miután a pszichológia

mint önálló szaktudomány alig százéves múltra tekinthet vissza – történetileg

szükségszerűen különböző ideológiai és világszemléleti burkokba ágyazottan

lappanganak. A sokszor misztifikáló, sőt misztikus világnézeti beágyazottság már

eleve elriasztja a tudományos igényű szakembert attól, hogy kifejtse ezek

mélyéről mindazt a reális tudást, amely az ember önnevelésének lehetőségeiről


Popper Péter: A belső utak könyve 14

és módszereiről az idők során felhalmozódott.

Jogosan tehető fel az alábbi kérdés: E nagy belső erőfeszítést követelő

önmegismerési és önfejlesztési utak végigjárására a múltban leginkább olyan

emberek vállalkoztak, akik valamilyen alapvető szellemi elkötelezettségben, zárt

vallási rendszerben éltek, talán nem voltak mentesek némi „megszállottságtól”,

fanatizmustól sem. De mi késztetheti a mai modern, természettudományosan

gondolkodó embert ilyen erőfeszítésekre?

Talán elsőnek említhetném azt a jó értelemben vett kíváncsiságot, a

megismerés örök szomjúságát; mely állandóan előre hajtja az embert, az

emberiséget a tudomány, a művészet új meg új lehetőségeinek határainak

bejárása felé. Ez a megismerési vágy évezredek óta nemcsak a külvilágra, hanem

az ember belső világára is irányul. Ki vagyok én?

Ám ugyanennyire fontos hajtóerő az ember lázadó elégedetlensége önmagával

szemben, fejlődési igénye, netán boldogtalansága. Vágya az önmagával és a

világgal való harmóniára. Ha megrajzolnánk egy tökéletesen kiegyensúlyozott

ember ideális képét, mit mondhatnánk róla? Talán csak ennyit:

Képes arra, hogy tehetségének, képességeinek megfelelően teljesítsen,

produkáljon tanulásban, munkájában, hivatásában.

Képes arra, hogy jól érezze magát a világban; képes életörömre; képes élvezni

az élet által nyújtott lehetőségeket: az evést, a munkát, a pihenést, a szerelmet, a

kultúrát.

Képes arra, hogy produkciói, jó közérzete megteremtése során ne zavarja, ne

tegye tönkre más emberek életét; mindez ne mások rovására történjen; tehát

képes szociális beilleszkedésre.

Sok ez vagy kevés? Mindenesetre kevesen mondhatják el magukról, hogy így

élnek. De valószínűleg így szeretnénk élni. S ez elindíthat minket különböző

útkereső kalandokra a világban és saját magunkban. Talán az utóbbi a

veszélyesebb dzsungel. Különösen az ifjúság az – a népmesék legkisebb királyfia

–, aki elindul, hogy megküzdjön a hétfejű sárkánnyal, átvergődjön az üveghegyen

és végül megtalálja boldogságát.

Jogos gyanakvással kérdezhetné valaki e könyv átlapozása után:

Gyakorlatokról van szó, amelyek fejlesztik az ember belső erőit: Ám ahhoz, hogy

e gyakorlatokat következetesen megcsináljuk, már jelentős énerő, önfegyelem

szükséges. Az eredmény egyben feltétel is?

Nekem úgy tűnik, hogy az alapvető probléma ma nem annyira az

erőtlenségben, hanem a lelki-szellemi erők szétszórtságában van. Az ember


Popper Péter: A belső utak könyve 15

pszichikus fejlődése során jelentős intellektuális és emocionális erőket fejlesztett

ki. Azonban sokszor nehezen találjuk meg ezeknek az erőknek a kreatív

felhasználási lehetőségeit. Magas szintű aktivitásunk nemegyszer erőfecsérlő

időtöltésekbe omlik szét. S megint a fiatalokra kell hivatkoznom, akiknek óriási

energiatartalékai éppen azért jelentenek nagy belső feszítő erőt, mert keresik a

hatékony tevékenység, elkoptatott szóval: az önmegvalósítás szubjektíve

legvonzóbb lehetőségeit.

Ezért lehetünk tanúi annak, hogy az önmegismerés és önnevelés iránt egyre

fokozódó szellemi éhség nyilvánul meg, elsősorban a fiatalabb korosztályok

részéről. Az utóbbi évtizedekben különösen megerősödött az a folyamat,

amelynek bölcsőjénél annak idején Schoppenhauer állt, aki a hivatalos német

állami filozófiával való radikális polémiája során kaput nyitott távol-keleti

vallásfilozófiai iskolák gondolatainak befogadására. Ma – nyugat közvetítéssel és

az ennek megfelelő torzításokkal – világszerte tapasztalható mind a jóga, a

zen-buddhizmus, a transzcendentális meditáció stb. divattá válása, mind pedig

több vonatkozásban a keresztény-katolikus gondolatvilág egyes elemeinek

reneszánsza. Másrészt viszont egyre nagyobb tért hódít a korszerű természet-és

társadalomtudományos gondolkozásmód. E téren tehát éles polarizálódási

folyamatnak lehetünk tanúi. A polarizálódás azonban nemcsak az emberek között,

hanem sokszor az egyes emberen belül is végbemegy. Tudományos világképét

igyekszik szintézisbe hozni transzcendentális érdeklődésével és érintettségével, s

ez a mi kultúránk hagyományai között amelyek az egyértelműségre törekvést, a

definitív gondolkodást sugallják – belső konfliktusokhoz vezethet.

Mélyebben vizsgálva e kérdést arra is fény derül, hogy az embereket nem

annyira a vallásos érzés vagy a misztikus érdeklődés vonzza ezeknek a szellemi

áramlatoknak a körébe, hanem éppen az a sajátosságuk hogy az önmagukon való

munkálkodás módszereiről és lehetőségeiről mondanak számukra valamit. E

mondanivalók azonban torzulatokká válnak, sőt növelhetik a pszichés

rendezetlenséget, vagy legjobb esetben külsődleges manírokká sivárulnak, éppen

azért, mer egy egész más gazdasági-kulturális alapokon keletkezett

világszemléletet és gondolkodásmódot akarnak eredeti formájában átültetni a mai

európai kultúra eszmevilágába. Ez az anakronizmus csak szemléleti zűrzavart

szülhet; ez a törekvés a mai modern ember aktuális fejlődési útjának

szempontjából regresszió.

Tagadó álláspontunk azonban nem jelenti az e szellemi áramlatok által

létrehozott értékek elvetését. A helyzet kissé hasonló ahhoz, amely az ősi

orvoslási módok terén tapasztalható. Az akupunktúra, az ayurvéda, a jóga régóta


Popper Péter: A belső utak könyve 16

felhalmozott tudást hordoz az emberről, amely beépíthető mai kultúránkba és

tudományunkba. Sőt – éppen a jóga esetében – a modern biofeedback kutatások

kezdenek bevilágítani a látszólag érthetetlen szomatikus-vegetatív önkontroll

hatásmechanizmusába. Az értékek átmentéséhez azonban először hozzájuk kell

férkőznünk. Le kell hántani róluk az egykor aktuális ideológiai-filozófiai

rárakódásokat – amelyeknek többek között a stílus is az egyik megnyilvánulási

formája –, és akkor eljuthatunk egy ősidők óta művelt és kifejlesztett sajátos

pszichológiához, amely elsősorban az önismeret és önnevelés módszertanára

koncentrál.

Ez a könyv számos forrásból állt össze. Igyekeztem összefoglalni, és érthetően

megfogalmazva „gyakorlatok” formájába önteni a modern pszichológia számos

eredményét, amelyhez a kognitív, az affektív folyamatok, a személyiségfejlődés

és a szociális kontaktusok tanulmányozása-kutatása során eljutott, beleértve a

klinikai pszichológia, illetve a különböző módszertanú pszichoterápiák gyakorlati

tapasztalatait is. Ám ezenkívül megpróbáltam kihámozni mindannak a metodikai

lényegét, amit a különböző kultúrák, általam ismert szellemi irányzatok és iskolák

az önnevelés terén kialakítottak, legyen szó buddhizmusról jógáról, keresztény

ezoterikáról, antropozófiáról vagy egzisztencializmusról. Óvatosan, de szabadon

bántam ezzel az „anyaggal”, bátran lehántva róluk különböző „burkaikat”, s azt,

ami ezután megmaradt, a tudományos pszichológia racionális mérlegére tettem.

Ilyen módon kristályosodott ki egy önismereti és önfejlesztési gyakorlat-sor,

amelynek egy részét közreadom. Igyekeztem a gyakorlatokat módszeresen

végigjárható struktúrába felépíteni vagy összerendezni, az alapoktól és az

egyszerű, egy-egy részfunkcióra vonatkozó „tréning-programtól” haladva a

komplexitás, a karakter-és személyiségformálás felé.

Soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez a könyv gyakorlatok

gyűjteménye. E gyakorlatok közül – saját problémabelátásának megfelelően –

választani kell annak, aki az általános tájékozódáson túl használni is akarja őket.

A gyakorlatokat – a megfelelő helyen közölt szabályok szerint – lehet váltogatni, s

lehet belőlük hosszabb távú programot kialakítani. De nem lehet belebonyolódni

valamennyi gyakorlat szimultán végzésébe vagy kapkodó váltogatásába. Az

eredményesség feltétele az időtartam és a módszeresség.

Hangsúlyozom: A belső utak könyve nem használható kóros pszichés

folyamatok gyógyítására. Nem helyettesíthet semmiféle pszichoterápiát, kezelést,

gyógyszerelést, ha arra valaki valóban rászorul. De segítséget nyújthat az

önmagán változtatni akaró embernek ahhoz, hogy a valóságban is közelebb

kerüljön én-ideáljához; hogy jobban tűrje az élet mindennapos terheit; hogy jobban


Popper Péter: A belső utak könyve 17

megértse önmagát, és ezen keresztül másokat is.


Popper Péter: A belső utak könyve 18

A bölcsesség kezdete*

„A régiek, akik tiszta erkölcsi összhangot akartak a világban, először nemzeti

életüket rendezték el; akik el akarták rendezni nemzeti életüket, először otthoni

életüket szabályozták; akik otthoni életüket akarták szabályozni, először egyéni

életüket művelték; akik egyéni életüket akarták művelni, először a szívüket hozták

rendbe; akik szívüket akarták rendbe hozni, először akaratukat tették őszintévé;

akik akaratukat akarták őszintévé tenni, először eljutottak a megértéshez; a

megértés a dolgok ismeretének felkutatásából származik. Ha a dolgok ismeretét

elnyertük, akkor elértük a megértést; ha a megértést elértük, akkor az akarat

őszinte; ha az akarat őszinte, akkor a szív rendben van; ha a szív rendben van,

akkor műveljük egyéni életünket; ha egyéni életünket műveljük, akkor az otthoni

élet szabályozva van; ha az otthoni élet szabályozva van, akkor a nemzeti élet

művelése az alapja mindennek. Lehetetlenség, hogyha az alap rendetlen, fölötte

rendes legyen az épület. Sohasem volt olyan fa a világon, amelynek törzse karcsú

s felső ágai nehezek és erősek. A dolgoknak oka és következménye van, az

emberi ügyeknek kezdete és vége. Ha az egymásrakövetkezés rendjét ismerjük:

ez a bölcsesség kezdete.”


Popper Péter: A belső utak könyve 19

Alapgyakorlatok

Ezeknek a gyakorlatoknak általános mentálhigiénés jelentősége van.

Különösen alkalmasak arra, hogy rendezzék az érzelmileg zaklatott lelkiállapotot,

amely szélsőséges hangulati labilitás, ingerlékenység, időszakos lehangoltság, a

napi életritmus szétesése, kapkodás, dekoncentráltság tüneteiben nyilvánul meg.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a gyakorlatok segítségével tüneti eredmény érhető el,

tehát nem szűnnek meg a zaklatott lelkiállapotot létrehozó okok. A zaklatottságot

létrehozó és fenntartó okok megszüntetése csak feltáró pszichoterápia vagy a

később ismertetendő introspektív önismereti út végigjárása során valósulhat meg.

Ez nemegyszer az egész életvezetés, életmód megváltoztatásához vezet. E

gyakorlatok maximális eredménye annyi lehet, hogy megnöveli az ember

toleranciáját, ellenálló képességét az élet mindennapos terheléseivel szemben.

Ezért elsősorban a külső életkörülmények által kiváltott pszichés labilitás

megszüntetésére alkalmasak. Emellett azonban nem lebecsülendő általános

fejlesztő hatásuk sem.

Az alapgyakorlatok ezenkívül alkalmasak a lelki egyensúly fenntartására, és

igen érzékenyen jelzik, ha a kialakult egyensúlyt a megbomlás veszélye fenyegeti.

Ezek az egyszerű, néhány perces gyakorlatok a lelki élet öt fontos területét

érintik:

– A gondolkodás összpontosítása;
– Az akarat fejlesztése;
– Önuralom az érzelmek és indulatok kifejezésében;
– A pozitívumokra való beállítódás;
– Az ítélkezés elfogulatlansága, illetve a szempontváltás képessége az
objektivitás érdekében.

A gyakorlatok strukturálisan összefüggnek, egymást segítik és ellenőrzik. Ezért

nem helyes, ha közülük egyet-egyet kiragadunk, s csak azokat végezzük. A

megfelelő eredmény elérésének két feltétele van. Az egyik az előírt ciklikus

váltások betartása. A másik a következetes rendszeresség, hosszabb időtartamon

keresztül. Semmi értelme nincs annak, ha e gyakorlatokat rapszodikusan

végezzük, némely napokon igen, máskor megfeledkezve róluk. Mind a

rendszertelenség, mind pedig a gyakorlatok elkezdése, majd abbahagyása

pszichés stabilitásunk szempontjából kedvezőtlen hatású is lehet. Ezért csak

akkor érdemes belefogni ha legalább hat hónapon keresztül következetesen


Popper Péter: A belső utak könyve 20

elvégezzük e gyakorlatokat, amelyek naponta nem vesznek öt percnél több időt

igénybe. Ekkor már feltétlenül tapasztalni fogjuk intenzív pozitív hatásukat.

Tulajdonképpen az lenne a kívánatos, ha az öt alapgyakorlat beépülne

mindennapi életünkbe, s olyan állandóan visszatérő tevékenységgé válna, mint

testünk tisztán tartása.

Az alapgyakorlatok hatásának kibontakozására – mint azt tapasztalni fogjuk –

két fázis jellemző. Ennek megfelelően a gyakorlatok funkciója, értelme is kettős.

Első fázis

A gyakorlatok megtanulásának időszaka, amíg eljutunk addig, hogy

mindegyiket hibátlanul végre tudjuk hajtani. Képességeinktől, pszichés

állapotunktól függően itt rendkívül nagyok az egyéni eltérések: a tanulás néhány

hétig vagy néhány hónapig is eltarthat. Ebben a fejlesztő időszakban nincs

jelentősége a kudarcnak! A lelki hatás szempontjából a lényeg az erőfeszítés,

amelyet a gyakorlatokra fordítunk. Ha minden gyakorlat azonnal sikerülne, nem

lenne rájuk szükségünk. Tapasztalni fogjuk azt is, hogy egyes gyakorlatok rövid

idő után már eredményesek, mások viszont makacsul nem sikerülnek. Ez jelzi,

hogy lelki életünk melyik területén mutatkoznak rendezetlenségek,

fogyatékosságok. Ennek ellenére nem szabad a problematikus gyakorlatokat

előtérbe helyeznünk. Az előírt idő elteltével kudarcok esetén is abba kell hagynunk

a próbálkozást, és nyugodtan áttérhetünk a következő gyakorlatra. Amikor a

sikertelen gyakorlat ciklusa visszatér, már jobb eredményt fogunk elérni.

Második fázis

A megtanult gyakorlatok rendszeres továbbfolytatása. Ebben az időszakban

már mindegyik gyakorlatot sikeresen végre tudjuk hajtani, pár percig tartó

elvégzésük mindennapos szokássá válik. Az alapgyakorlatoknak ekkor már

ellenőrző funkciójuk van. Előállhatnak olyan megterhelések, élethelyzetek,

amelyek lelkileg erősen megviselnek bennünket. Ha a gyakorlataink ilyenkor is

sikeresek, nincs ok aggodalomra pszichés állapotunkat illetően. Előfordulhat

azonban, hogy észrevesszük: az eddig hosszabb idő óta sikeresen végzett

gyakorlatok egyike-másika akadozni kezd. Ez nagyon érzékeny és korai jelzése


Popper Péter: A belső utak könyve 21

annak, hogy pszichés állapotunk romlik, túlléptünk teherbírásunk határán. Arról is

információt kapunk, hogy lelki életünk melyik területén csökken a

teljesítőképességünk. Ez komoly figyelmeztetés: életmódunkon, életvezetésünkön

változtatnunk kell; konfliktusaink, problematikus helyzeteink már nem

ismételhetők pszichés egészségünk veszélyeztetése nélkül, keresnünk kell a

megoldás lehetőségeit. E gyakorlatok révén tehát pszichés állapotunk állandó

kontrolljának lehetőségét kapjuk a kezünkbe.

Az öt gyakorlat mindegyikét egy hétig végezzük. Utána – az eredményességtől

függetlenül – áttérünk a következő gyakorlatra. A hatodik héten megint

visszatérünk az első gyakorlathoz – a ciklus újra kezdődik. (Van olyan

módszertani felfogás is, amelyik a hatodik héten napi váltásban végzi a

gyakorlatokat, majd két nap szünet után a hetedik héten tér vissza a ciklus elejére.

Mindenkinek ki kell próbálnia, melyik módszer a számára megfelelőbb.)

1. A gondolkodás összpontosítása
Naponta egyszer, csendes, nyugodt körülmények között – lehetőleg amikor

egyedül vagyunk, és nem kell tartani attól, hogy néhány percen belül

megzavarnak – magunk elé teszünk egy egyszerű tárgyat, pl. egy ceruzát,

varrótűt, szemüveget stb. Gondolatban – tehát némán, de önmagunk számára

pontos mondatokban megfogalmazottan – elmondjuk mindazt, ami az adott

tárgynak lényeges ismertetőjegye.

Példa a sikeres gyakorlatra: „Ceruza. Írásra, rajzolásra használják. Belsejében

puha grafitrúd helyezkedik el, mert az könnyen nyomot hagy a papíron. Azonban a

grafit törékeny, ezért puhafa tokba foglalják. Azért kell puhafa, hogy könnyen

lehessen hegyezni. A puhafa borítást szögletesre esztergálták, hogy ne csússzon

a kézben. Befestették, lakkozták és feltüntették rajta a grafit keménységi fokát.

Erre azért: van szükség, mert különböző munkákhoz különböző keménységű grafit

kell, és így mindig meg tudjuk vásárolni a megfelelő minőségű ceruzát. „

Példa a sikertelen gyakorlatra: „Ceruza. Nagyon szeretem a ceruzákat és a

radírokat, diákkoromban egész gyűjteményem volt. Minden pénzemet erre

költöttem. Apám nagyon haragudott érte... A belseje grafit. Mi is a grafit? Nem

emlékszem, pedig az iskolában tanultunk róla... A borítása puhafa. A puhafa

tulajdonképpen fenyőfa. Múlt nyáron a hegyekben láttam a fenyőfák kitermelését.

Érdekes volt, ahogy kidöntötték, legallyazták. A farönköket lánctalpas traktor


Popper Péter: A belső utak könyve 22

vontatta le a völgybe:... stb.”

A lényeg tehát az, hogy ne engedjük gondolatainkat elkalandozni. Próbáljuk

meg célra irányítottan összefogni egyébként szabadon szétszökellő

asszociációnkat.

2. Az akarat fejlesztése
Pszichológiai közgondolkozásunkban gyakran tapasztalható valamiféle

„akaratmítosz”. Sok belső problémáról állítják, hogy azok oka az akarat

gyengeségében rejlik. Úgy tűnik, hogy az ember akarati funkcióit indetermináltnak

tartjuk, mintha fejlesztéséhez csak „erős elhatározás” volna szükséges; semmi

egyéb.

A valóságban az ember akarati élete rendkívül bonyolult szerveződésű

funkciórendszer, amely egyáltalán nem független a személyiség

összerendezettségétől, emocionális kiegyensúlyozottságától, az értékrendtől stb. –

sőt nagymértékben ezek függvénye. Az akarat fejlesztése csak a teljes

személyiség fejlődésével együtt képzelhető el. Ezért illeszkednek az ún. akarati

gyakorlatok szervesen a többi közé, önállóan nem végezhetők. Az alapgyakorlat

az alábbiak szerint alakul:

A hét elején keményen elhatározzuk, hogy mindennap egyszer, mindig azonos

időpontban – pl. pontosan délután három órakor – elvégzünk egy bizonyos

cselekvést. Egyszerű dolgokról van szó: megforgatjuk a gyűrűnket, magunkban

elmondunk egy kedves verssort stb.

Lényeges, hogy emiatt ne szakítsuk meg jó előre folyamatos

tevékenységünket, tehát ne üljünk már háromnegyed háromkor az órára meredve.

A cél az, hogy miközben folyamatosan – végezzük azt; amit tennünk kell, idejében

jusson eszünkbe elhatározásunk, és csináljuk is meg.

Kezdetben talán ez a gyakorlat okozza majd a legtöbb nehézséget. Eszünkbe

jut a dolog három előtt tíz perccel, de mire újra az órára nézünk, már negyed négy

felé jár. A gyakorlat legfontosabb eleme a tökéletes, percnyi pontosság. Nehezíti a

végrehajtást, ha nem kerek időpontot tűzünk ki, hanem pl. öt óra tizenhárom

percet. (Ha nagyon buzgók vagyunk, feljegyezhetjük a sikerek és a kudarcok

számát. Így nyomon követhetjük, hogy öt hét múlva, amikor megint erre a

gyakorlatra kerül a sor, javult-e a teljesítményünk?)


Popper Péter: A belső utak könyve 23

3. Önuralom az érzelmek kifejezése felett
Először is el kell oszlatnunk egy lehetséges félreértést. Ennek a gyakorlatnak nem

az a célja, hogy redukáljuk érzelmi reakcióink intenzitását, vagy hogy ne örüljünk,

ne keseredjünk el, ne jöjjünk indulatba. Ellenkezőleg: ápolnunk és fejlesztenünk

kell magunkban a teljes embert, aki az érzelmeknek minél szélesebb skáláját éli

meg: van dühe, ujjongása, szomorúsága és extázisa. A gyakorlatnak az a célja,

hogy uralkodjunk érzelmi-indulati állapotunk – akaratunktól független, spontán –

külső kifejeződésén. Azt kellene elérnünk, hogy miközben mélyen átéljük azokat

az érzelmeket, amelyeket a világ, környezetünk eseményei váltanak ki belőlünk –

ezekből a külvilág számára ne látszódjék semmi, illetve csak az, amit

szándékosan akarunk kifejezni, amivel közölni akarunk valamit, amivel hatást

akarunk elérni. Az érzelmek kifejezése tehát váljon a szándékos kommunikáció

eszközévé. Ezzel elérhetjük, hogy érzelmeink külső megnyilvánulási formái

pontosan megfeleljenek annak, ami bennünk van. Ez nagyon fontos a

környezetünkkel való harmonikus kapcsolat, egymás megítélése szempontjából.

Naponta többször ér minket kisebb-nagyobb öröm, bánat, siker, kudarc,

kedvesség és megbántás. Azon a héten, amikor az önuralom gyakorlására kerül

sor, vigyázzunk arra, hogy ezeknek érzelmi hatásából, a bennünk zajló

reakciókból a külső szemlélő számára semmi se legyen spontán észrevehető.

(Kivéve, ha pl. köszönetnyilvánításkor vagy szemrehányáskor akarjuk azt, hogy

hangulatunkat tudomásul vegye. Kezdetben a gyakorlat sikere érdekében jobb, ha

ezzel is takarékosan bánunk.) Különösen fontos, hogy a közömbös környezet ne

vegye rajtunk észre pillanatnyi hangulatunkat. Pl. a munkahelyünkön ne tűnjön fel,

ha otthoni problémáink nyomasztanak, vagy ne terheljük hozzátartozóinkat

munkahelyünkön keletkezett idegességünkkel.

Érzelmi állapotunk külső megjelenésének többféle lehetősége van. Elsősorban

arckifejezésünk, magatartásunk és szóbeli megnyilvánulásaink. Ezekre kell tehát

ügyelnünk. A gyakorlat hetében uralkodjunk mimikánkon, viselkedésünkön és

beszédünkön. Tehát ne grimaszoljunk, csapkodjunk, káromkodjunk, de ne is

hahotázzunk, ujjongjunk féktelenül. Legfőképpen pedig szüneteltessük a

panaszkodást, vagy vidámságunk okának részletes elmagyarázását, egyszóval a

fölösleges fecsegést. Napjainkban elterjedt szokás, hogy megfelelő közönség

előtt, vagy többeket „bizalmasan félrevonva” beszámolunk a minket ért

sérelmekről, örömökről. Ezen a héten ezt is szüneteltessük. Ehelyett inkább


Popper Péter: A belső utak könyve 24

figyeljük meg környezetünket, és viselkedésünkkel alkalmazkodjunk mások

hangulatához, adjunk módot arra, hogy ők beszélhessenek nekünk pozitív vagy

negatív feszültségeikről, az őket foglalkoztató eseményekről.

Ősi bölcsesség, hogy mielőtt beszélni kezdünk, érdemes megfontolni, hogy

amit mondani akarunk

– igaz-e?
– lényeges-e?
– jóindulatból fakad-e?
4. A pozitívumokra való beállítódás
A gyakorlat hetében a minket ért kellemetlenségekre, azokra az eseményekre és

közlésekre kell figyelnünk, amelyek ijedelmet, rosszallást, bosszúságot keltenek

bennünk.

Tehát először is negatív érzelmeinket és az általuk kiváltott kedvezőtlen

véleményeket, ítéleteket kell konstatálnunk.

A gyakorlatnak az a lényege, hogy megpróbáljuk a rosszalló, negatív ítéletet

kiváltó eseményt vagy közlést más szempontból is végiggondolni, keresve benne

valami pozitív tartalmat. Tudatában kell lennünk annak, hogy a legtöbb esemény

nem csak rossz s nem csak jó, hanem kedvező és kedvezőtlen vonatkozások,

lehetőségek és következmények bonyolult szövevényéből áll. A minket sértő

határozat kedvező lehet egy más, fontos ügy szempontjából. Egy pillanatnyi

bosszúságot okozó esemény később jó következményekkel is járhat, vagy más

szempontból is hasznos lehet. A gyakorlat során erőfeszítést kell tennünk annak

érdekében, hogy gondolati úton megtaláljuk a számunkra negatív események

pozitív oldalait is.

Ennek érdekében sokszor fel kell adnunk megszokott nézőpontunkat,

előítéleteinket, önös szempontjainkat, mechanikusan begyakorolt ítélkezési

rendszerünket.

A gyakorlat végzése során el kell kerülnünk egy lehetséges félreértést: nem

arról van szó, hogy a pozitivitás érdekében kedvezőnek, értékesnek hazudjunk

rossz dolgokat; hogy negatív jelenségeket és történéseket a maguk teljességében

rózsaszínűre fessünk át! Erről szó nincsen. A feladat éppen abban áll, hogy

miközben jól látjuk a kérdéses esemény vagy jelenség negatív jellegét, ezen belül

próbáljunk meg felfedezni benne valami értéket is.

Megint nagyon egyszerű dolgokról van szó. Észrevehetjük a vázánkat ledöntő


Popper Péter: A belső utak könyve 25

macska mozgásának szépségét is. Egy csúnya, töpörödött öregember

tekintetének nyíltságát, szelídségét. A minket bőrig áztató zivatarkor a felpattanó

buborékok szépségét. Hibát elkövető fiatal munkatársunk zavarának báját. Egy

kellemetlen emberről is elismerhetjük, hogy olyan rendet tart maga körül, amelyre

mi nem vagyunk képesek stb.

5. Az ítélkezés elfogulatlansága
Amikor nap mint nap szembekerülünk a világ kisebb-nagyobb eseményeivel,

emberekkel, állatokkal, növényekkel és ásványokkal, híreket és információkat

hallunk – gondolkozásunkat, ítélkezésünket bizonyos megszokottság,

begyakoroltság, ismétlődő gondolatmenetek jellemzik. A dolgokról elsősorban az

jut eszünkbe, amit tanultunk, hallottunk, eddig tapasztaltunk róluk. Kiskorunktól

kezdve – neveltetésünk, iskoláztatásunk révén – kész ítéletek, verbális

megfogalmazások rendszerét sajátítjuk el, amelyek végül már szinte zárt

burokként vesznek körül minket. Ezért a legritkább esetben éljük meg a dolgokat,

az eseményeket a maguk tiszta valóságában. Felfogásunkat, élményeinket az

előzetesen már kialakult vélemény-és előítélet-rendszerek, attitűdök szűrőjén át

kapott – sokszor torzított – benyomások alakítják ki.

Az elfogulatlansági gyakorlat hetében arra kell törekednünk, hogy legalább

naponta egy-egy dolgot, jelenséget vagy eseményt szinte a kisgyermek naiv

rácsodálkozásával vegyünk szemügyre. Magát a dolgot kellene megbámulnunk a

maga valóságában, függetlenül attól, hogy mit tudunk vagy tanultunk róla. A

gyakorlatnak az a lényege, hogy ne tekintsünk semmit sem evidensnek, magától

értetődőnek, ne skatulyázzunk be semmit, hanem használjuk saját ítélőerőnket,

problémalátásunkat. Ennek egyik előfeltétele, hogy próbáljunk elvonatkoztatni

saját személyünktől, a jelenséget önmagában figyeljük meg és értékeljük,

függetlenül attól, hogy ez számunkra kellemes vagy kellemetlen, s milyen

érzéseket és asszociációkat kelt bennünk.

A tudomány számos felfedezése fakad ebből a „gyermeki rácsodálkozásból”.

Az emberek évezredeken át evidensnek tartották, hogy a tárgyak lefelé esnek,

míg Newton rá nem csodálkozott erre a jelenségre. Sok száz kutató dobta ki

mérgesen a megpenészedett táptalajt, amelyről lepusztult a baktérium-tenyészet –

míg Fleming problémát látott ebben. A gravitáció, az antibiotikum felfedezésének

lényeges eleme volt az ítélkezés elfogulatlansága.

Kezdetben egyszerű feladatokat kell magunk elé tűznünk. Például vegyünk


Popper Péter: A belső utak könyve 26

szemügyre egy gyufaszálat, jól nézzük meg milyen, és próbáljuk elgondolni, hogy

mi mindenre lehetne még felhasználni a tűzgyújtáson kívül. Ugyanígy járhatunk el

más egyszerűbb tárgyakkal is – ha eltekintünk mindattól, amit már megszokottan

tudunk róluk. Fokozatosan nehezítsük a gyakorlatokat addig a szintig, amíg

eljutunk az ember, az emberi cselekvések elfogulatlan megítéléséhez.

Ezek a gyakorlatok már kissé nehezebbek. Próbáljuk meg úgy hallgatni egy

ember beszédét, hogy időlegesen elnyomjuk magunkban reflexióinkat,

helyeslésünket és tiltakozásunkat. Hagyjuk a hangját, az arckifejezését, a

mozgását hatni magunkra. Próbáljuk őt lelkileg mozdulatlanul tükrözni. Meglepő

lesz, hogy milyen mennyiségű finom, addig rejtett információ birtokába jutunk.

Embermegismerésünknek egyik legnagyobb akadálya, hogy figyelmünk megoszlik

a hozzánk beszélő és a saját reakcióink között. Sőt gyakran már inkább csak

magunkra figyelünk. Ő még beszél hozzánk, mi már az ellenvélemény

megfogalmazásán gondolkozunk.

Próbáljuk meg egy ember viselkedését – legalább naponta egyszer –

elfogulatlanul megítélni. Ha valaki hozzánk komisz, attól még másokhoz rendes

lehet. Próbáljuk meg beleélni magunkat az ő helyzetébe, megérteni

viselkedésének mozgató rugóit.

És ugyanígy: hagyjuk hatni magunkra a naplementét, egy hegyet, egy fát,

virágot, állatot. Ha zenét hallgatunk átmenetileg felejtsük el a zeneszerzőt, a

karmestert, az egyes hangszerek szólamait, adjuk át magunkat csak a

hangzásnak.

E gyakorlat sikerének a legnagyobb akadálya az egocentrizmus és az előítélet.

Eredménye az önálló gondolkozás és az empátiás készség fejlődése.


Popper Péter: A belső utak könyve 27

Ming Liao Ce utazásai*

I. Az elkívánkozás oka
Ming Liao Ce valamikor hivatalnok volt s megunta a világ sorát, – azt, hogy

mindig szíve ellenére kellett beszélnie s a helyes formával ellenkező

ceremóniákat kellett végrehajtania. Mit jelent az, hogy valakinek „szíve ellenére

kell beszélnie?”. A házigazda és látogatója mélyen hajlonganak egymás előtt,

néhány közömbös szót szólnak az időről s azután nem mernek tovább beszélni.

Olyan emberek, akiket életünkben először látunk, kezet ráznak velünk s

erősítgetik, hogy kebelbarátaink, de mihelyt elmentek, tökéletesen közömbösek

vagyunk egymásnak. Ha dicsérünk valakit, a szent Poyi-hoz hasonlítjuk, de

mihelyt hátat fordított, úgy beszélünk róla, mint a tolvaj Csehről. Ha kényelmesen

üldögélünk és kellemesen beszélgetünk, igyekszünk megőrizni kevés szavú

méltóságunkat, bár sok mindent szeretnénk egymásnak elmondani; és nemes

ideálokról locsogunk, holott erkölcstelenül viselkedünk. Félünk, hogy szívünket

feltárva elárulnók az igazságot s ezzel megbántanánk valakit, félretesszük hát

ezeket a gondolatokat s engedjük, hogy a társalgás hányódjék-vetődjék

hétköznapi tárgyak körül.

Némelykor meg éppen színházat játszunk és sóhajtozunk vagy kiáltozunk,

hogy gondolatainkat eltakarjuk, úgyhogy fülünk, szemünk, szájunk és orrunk nem

a miénk többé, s haragunk, örömünk, nevetésünk és megbotránkozásunk nem

őszinte. Ez a társadalom megállapodott szokása s nem lehet változtatni rajta. És

mit jelent az, hogy „a helyes formával ellenkező ceremóniákat kell

végrahajtanunk?”

Amikor embertársainkkal beszélünk, akármilyen rangbéliek is, hajlongunk és

bókolunk egész áldott nap, noha régi barátok közt vagyunk. Ok nélkül elszakadunk

némelyektől, mintha halálos ellenségeink lennének s hasonlóképpen ok nélkül

igyekszünk másokhoz közelebb férkőzni, noha igazi közösség nincs közöttünk. A

nemes úr alig nyitotta ki száját, már harsogva feleljük: „Parancsára, kegyelmes

uram!”, hiszen csak karját kellene fölemelnie, s lecsapnák a fejünket. Látunk két

embert, aki látogatja egymást s bár utálják egymás képét látni, napokat töltenek

azzal, hogy szorgalmasan leszállnak lovukról és hátrahagyják névjegyüket. Már

pedig ha egy barátunkat meglátogatjuk, hogy tudakozódjunk a hogylétéről, ennek

nem volna szabad üres formaságnak lenni. Vajon így gondolták ezt a régi királyok,

akik ezeket a ceremóniákat megalapították? Felvesszük ruhánkat és övünket, úgy

érezzük magunkat, mint a ketrecbe zárt majom s még vakarózni sem tudunk, ha


Popper Péter: A belső utak könyve 28

tetű csíp és viszket a bőrünk. Ha kényelmesen járunk az utcán, félünk, nehogy

meg találjuk sérteni a törvényt. Szemünk tüstént az orrunkat nézi, s nem merünk

egy kurta távolságon túl pillantani, ha pedig megtesszük, mások néznek ránk s

próbálják kifürkészni, hogy mi járatban vagyunk. Ha nagy szükségünk van arra,

hogy könnyítsünk magunkon, alig merünk megállni valami mentség nélkül. A

magasabb tisztviselők örökösen arra gondolnak, hogy kard van előttük s mások

bírálata a hátuk mögött. Testüket gyötri a hideg és meleg évszak, szívüket pedig a

birtoklás vágya és a veszteség félelme. Még a legnemesebb és leglovagiasabb

szellemek is, akikben megvan a bölcs kiábrándultság érzete és meg vannak

elégedve önmagukkal, beleesnek ebbe a csapdába, mihelyt tisztviselőkké

lesznek. Ezért tehát, hogy szívét és akaratát fölszabadítsa, Ming Liao Ce útnak

indul a Nemtörődömség Birodalma felé.

Azt mondhatja valaki: „Úgy hallottam, hogy a Tao követője csöndességben él

és nem érzi magát elhagyatottnak; tömegben él és nem érzi a zajt. A világban él

és mégis kívül áll rajta; semmi sem köti és nincs szüksége fölszabadulásra és

hamarosan fűzfa nő ki bal hónaljából és madár fészkel a fejebúbján. Ez a

tetőpontja a nyugalom és fölszabadulás művelésének. Konyhai cselédnek lenni,

vagy a szemetet fölszedegetni a földről, a legalacsonyabb foglalkozások közé

tartozik, de a szentet ez sem zavarja. Vajon nem teszed-e szellemedet tested

szolgájává, amikor félsz a hivatali élet megkötöttségeitől s szokatlan helyekre

kívánsz utazni?”

Ming Liao Ce pedig ezt feleli: „Aki a Taot elérte, az beleléphet a vízbe és nem

nedvesedik meg, beleugorhatik a tűzbe és nem ég meg, úgy lépdelhet a

valóságon, mintha üresség volna, s utazhatik az ürességben, mintha valóság

volna. Otthon lehet, akárhol van is és egyedül lehet bármilyen környezetben. Ez

természetes sajátossága. De én nem értem el a Taot, én csak szeretem a Taot.

Aki elérte a Taot, az ura önmagának s a világegyetem szétolvad a szemében.

Vesd őt lármás és piszkos társaságba s olyan lesz, mint a lótuszvirág, amely

iszapos vízből nő ki s a víz megérinti, de foltot nem ejt rajta. Ezért nem kell

válogatnia, hogy hova menjen. Én még nem vagyok erre méltó, mert olyan

vagyok, mint a szélnek engedelmeskedő fűzfa, ha a szél nem fúj, nyugodtan állok

s ha a szél megindul, megindulok én is. Olyan vagyok, mint fövény a vízben, –

tiszta, vagy iszapos, amilyen a víz. Gyakran elértem a tisztaságot és nyugalmat

egy egész napra s aztán elvesztettem egy pillanat alatt, némelykor pedig elértem

a tisztaságot és nyugalmat egy esztendőre s aztán elvesztettem egy nap alatt.

Nem volt lehetséges, hogy faképnél hagyjak mindent s ne engedjem magam az

anyagi környezettel zavartatni. Megyek tehát, hogy felszabadítsam szívemet,


Popper Péter: A belső utak könyve 29

szabadjára engedjem szellememet s elutazom a Nemtörődömség Birodalmába.”


Popper Péter: A belső utak könyve 30

Az önkontroll és az emberismeret elmélyítése a figyelem és az emlékezés

fejlesztése útján

Ebben a fejezetben tulajdonképpen a megfigyelőképesség és az emlékezés

fejlesztésének módszereiről lesz szó. A gyakorlatsor mindenki számára hasznos,

aki azt tapasztalja, hogy megfigyelőképessége pontatlan, reproduktív emlékezete

labilis, feledékeny, vagy nem eléggé szelektív: nem a lényeges elemeket rögzíti,

hanem megtapad a lényegtelen részleteknél.

A pszichés funkciók azonban egységes struktúrát alkotnak. A

megfigyelőképesség és az emlékezés teljesítményének javulása nemcsak

közvetlenül érezteti hatását (pl. munkánkban), hanem irradiál, tehát közvetve

fejleszti egyéb képességeinket is. A pontos megfigyelés, a megfigyelt lényeges

elemek tartós emlékezeti rögzítése és megbízható felidézése emeli a tudatosság

szintjét. Az önmagunkról való tudás, érzelmi reakcióink, gondolataink,

viselkedésünk pontos regisztrálása elmélyíti önismeretünket és fokozza

önkontroll-funkciónkat. Fokozatosan kiküszöböli azokat a torzításokat, amelyek

félelmeinkből, hiúságunkból vágyfantáziáinkból, elhárításainkból fakadnak. Egyre

kevésbé fogjuk önmagunkat összetéveszteni „én-ideálunkkal”: megtanulunk

különbséget tenni az „ilyen vagyok” és az „ilyen szeretnék lenni” között. Ez az

eredmény kettős arcú lesz. Egyrészt megjelöli azokat a területeket, ahol érdemes

önmagunkat fejlesztenünk. Másrészt – éppen emiatt – nemegyszer kellemetlen

tükröt tart elénk, megmutatja mennyire mások vagyunk, mint amilyennek

képzeljük magunkat. Az önismeretnek, az introspekciónak ezek a kezdeti lépései

sokszor a legfájdalmasabbak, mert élesen sértik hiúságunkat, önmagunkról

alkotott illúziónkat.

Végül